A szociális kompetencia alkotóelemei közül a szociális készségek fejlődésének vizsgálata a leginkább kutatott terület. A szociális készségek olyan „viselkedéstechnikai eszközök”, olyan tanult pszichikus összetevők, amelyek a specifikus célú, tartalmú szociális viselkedés kivitelezésében működnek közre (Nagy, 2000b). A szociális készségek alapvető jellemzője, hogy tanulás (megfigyelés, modellkövetés, ismétlés és megerősítés) útján sajátítjuk el.

A szociális készségek speciális verbális és nem verbális viselkedési formákat tartalmaznak, valamint lehetővé teszik a hatékony és megfelelő viselkedést, illetve reakciót mások viselkedésére. A szociális készségek szituációfüggőek, s hatással vannak rájuk a körülményekből fakadó elvárások és követelmények. Ez utóbbi sajátosság felveti, hogy egyáltalán mérhetőek–e a szociális készségek. Van olyan álláspont, amely szerint ezen jellemző miatt nem mérhetők jól a szociális készségek, hisz ahány szituáció, annyiféle szociális készség működtetése szükséges.

A kutatók többsége azonban nem ért egyet ezzel, s arra törekszik, hogy a több száz szociális készség közül minél többet pontosan tudjon meghatározni és csoportosítani. Jó példa erre Rinn és Markle (1979), akik az önkifejezés (pozitív énkép; az érzések, érzelmek kifejezése), a mások elfogadása (mások véleményének a figyelembe vétele; mások megdicsérése), az önérvényesítés (a véleménykülönbség közlése; az ésszerűtlen kérések visszautasítása) és a hatékony kommunikáció (beszélgetés, társalgás; az interperszonális problémák megoldása) készségeinek csoportját különböztetik meg. Egy másik csoportosítást ad Spence, különbséget téve a mikroszociális és a makroszociális készségek között. Mikroszociális készségnek tekinti például a verbális és a nem verbális kommunikációt és a szociális percepciót, amelyeket mint nem egy meghatározott helyzetre vonatkozó viselkedés belső feltételeiként határoz meg.

A makroszociális készségek viszont azok a viselkedési stratégiák, amelyek egy-egy meghatározott helyzetre vonatkoznak, és amelyekben a szituáció helyes kezelése érdekében az alapkészségek összevonódnak, vagyis a mikroszociális készségek felhasználásával működnek. Makroszociális készség az empátia, a segítőkészség, a kooperáció, az altruizmus mint a segítés legmagasabb szintje, valamint a konfliktuskezelés. Vannak egyéb csoportosítási szempontok is. Ilyen például Stephens és kutatócsoportjának szociáliskészség-listája, amely az alapján készült, hogy az alapfokú iskolában milyen szociális készsé- gek alkalmazására van szüksége a gyerekeknek a sikeres beilleszkedéshez és eligazodáshoz az iskola szociális világában. A listán a személyközi (konfliktuskelés, figyelemfelkeltés, üdvözlés, segítés, verbális és nonverbális kommunikáció, szervezett játék, pozitív attitűd mások iránt), az önmagára irányuló (következmények vállalása, etikus viselkedés, érzelmek kifejezése, pozitív énattitűd, felelősség), az iskolai feladathoz (verbális kommunikáció feladatvégzés során, vita, megbeszélés, kooperativitás, figyelés, szereplés), valamint a környezeti viselkedéshez (környezet megóvása; étkezés; közlekedés) kapcsolódó készségcsoportok szerepelnek.

E példák jól szemléltetik a szociális készségek differenciált kezelésének a szükségességét. A szociális kompetencia fejlődése leginkább gyermekkorban befolyásolható, így szükség van azokra a vizsgálatokra, amelyek különböző életkorban mérik a szociális készségek és képességek fejlődését és fejlettségét. A szociális készségek mérése során alkalmazott legismertebb technikák a következők:

interjú olyan személyekkel pl. szülők, tanár, akik jól ismerik a vizsgált személyt, mérőskálák, önjellemzés, önértékelés, szociometria, megfigyelés.

Interjút olyan személyekkel szoktak készíteni, akik a szociális viselkedési problémával küszködő egyént jól ismerik. A szülők, a tanárok a következő típusmondatokkal szokták jellemezni ezeket a gyerekeket. „Nincs egyetlen barátja sem, soha nem szokott elmenni iskola után otthonról”.

Mérőskálák sokasága is jól használható a problémás szociális viselkedések jellemzésére. Közülük leginkább az ötfokozatú skála terjedt el, amelynek kitöltésére a vizsgált személy életében fontos szerepet játszó embereket, például barát, szülő, tanár kérik meg. Igen gyakori az úgynevezett tanár szerinti népszerűségi lista elkészíttetése is.

Az önjellemzés, mint a szociális készségek fejlettségére irányuló mérési módszer többféle mérőeszközt foglal magába. Leginkább a kérdőívet használják e célra, de a mérőskálák, naplók, önmegfigyelések és interjúk is sok értékes adatot szolgáltatnak. Az utóbbiak – jellegüknél fogva – olyan mérési metódusok, amelyeket kevésbé szoktak alkalmazni gyermekek körében.

A szociometriai eljárás viszont az egyik legelterjedtebb módszere a gyerekkori szociális készségek mérésének. Mindkét formáját (választás, értékelés) szívesen alkalmazzák az ilyen típusú fölmérésekben. Az első esetben a gyerekeknek csak azt kell megjelölniük, hogy ki a legjobb barátjuk az osztályban vagy ki az, akit a legkevésbé szeretnek társaik közül. A második típusú eljárás során már minden tanulót értékelniük kell a gyerekeknek. Például „Mennyire szeretnél játszani Pistával?”.

Az életkor és a hozzá kapcsolható játékok

Mindannyian emlékszünk még gyermekkorunk kedvenc játékaira: a pöttyös labdára, az ugró kötélre, a puzzlera. Az életkor előrehaladtával bizonyos játékok iránt érdeklődésünket vesztettük, másokat viszont csak felnőtt korunkra értettünk vagy szerettünk meg igazán. Mindez nem véletlen, hiszen bizonyos életkor alatt a gyerekeket szeretik az egyszerű, könnyen megoldható játékokat, adott életkor felett pedig már kihívásokra vágyunk.

Forrás: Zsolnai Anikó: A szociális készségek fejlődése és fejlesztése gyermekkorban