Rumini, az egérmese

A Rumini sikere töretlen évek óta, ami nem is annyira meglepő, hiszen az állatmesék elnyűhetetlen és megunhatatlan szereplői mindig képesek mosolyt csalni a gyerkőcök arcára. Az egyik ilyen nagysikerű klasszikus: A muzsikáló ezüstkecske.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy muzsikaszerető öreg király. Építtetett az olyan palotát, hogy még a fala is alabástromból volt. Vagyis olyan szép volt az a palota, hogy aki elment mellette, meg nem állhatta, vagy csak nehezen, hogy meg ne nézze, minél közelebbről, s meg ne tapogassa.
A király meg nagyon, de nagyon féltette a palotáját. Éjjel-nappal egy katonával őriztette, hogy a palota szép fehér falát valaki be ne találja piszkolni.
Áll, álldogál a katona a ház előtt egy téli éjszaka is. Gyönyörű holdas éjszaka volt, de nagyon-nagyon hideg volt. Elgondolta hát ugyancsak magában a szegény katona, hogy de jó is ezeknek a nagy uraknak! Míg a szegény ember kívül fagyoskodik, ők a meleg házban jó dunnába csavargódznak, eszükbe se fér a kinti rossz világ. De hát mit csinálhat az olyan szegény ember, mint ő is? Ha neki az ura, a király azt mondja, ide álljon a hidegbe, hát ide áll.
Néha összedörgölte a kezét, mert fázott a szegény katona, meg-meghuhukolta a körmeit, de csak annyit ért bizony az, mintha meg sem tette volna. A holdvilág sütött szépen, a hó meg csikorgott-nyikorgott a katona lába alatt. Elgondolta most a katona megint, hogyha a király volna itt az őr, ő maga meg a király, akkor bizony ő aludna a jó helyen, s helyette a király sopánkodna az időre. De hát az sem volna igazság, mert akkor meg őt átkoznák. Nem jó sor ez, akárhogy, akármint!... Avval járkált tovább.
Gondolt egyet a katona azután is. Egy nagyot mégpedig.
Tudja meg azért egyszer már mindenki, hogy mi a szegény ember baja! Elővett egy darab szenet, s írta nagy betűkkel a ház falára ezt, hogy: Akinek pénze van, az mindent megtehet. Akinek pénze nincs, semmire se mehet!
Mert úgy belefeledkezett ebbe a gondolatba, hogy nem jutott az eszébe hisz ő épp arra van odarendelve, hogy a fal tisztaságát őrizze. S lám most meg ő piszkolta be!
Reggel mentek most is már korán a vizitálók, hogy lássák, nem történt-e valami. Meglátták a falon az írást. Mindjárt elővették persze a katonát: ki tette? Ő, szegény - mit tehetett? Vállalta, hogy ő írta be a falat. Miért? Mert igazán azt hiszi, hogy a pénz minden.
Viszik a király elé. Mondja neki a király:
- Egyszóval neked csak a pénz hiányzik?
Feleli bátran most már a katona:
- Az, fölséges uram!
- Akkor meghalsz! - mondja erre a király.
De a királylánynak nagyon megtetszett az egyenes válasz, meg maga a katona is. Kegyelmet könyörgött neki.
- Jó - mondta a király. - Én nem bántom. De majd magától a pénztől kap leckét a szemtelenségéért!
Volt a királynak a palota mellett egy nagy kertje, oda sarkallt a város szélére. A király büntetésből annak a kertnek a végébe falaztatta be a katonát, egy kamrába, a kőkerítés alá. És amiért arra panaszkodott hogy neki semmi pénze nincsen, adott neki oda temérdek pénzt, aranyat meg ezüstöt. Hogy hát most mulassa magát, most már megvan mindene!
A királylány most még jobban elszomorodott. Mit tegyen?
Volt a városban egy aranymíves. A lány attól kért tanácsot. Az aranymíves szegény volt. Éjszaka elment oda, ahol a katona volt befalazva. Lyukat fúrt a kőkerítés falán, s beszólt a katonának, hogy adjon neki a pénzből, az aranyból meg az ezüstből, ő majd visz érte neki mindennap ételt. A katona beleegyezett. De a lány csak tovább tanakodott, hogyan engesztelhetné meg az apját. Végre rájött.
Az aranymívessel egy szálig mind elhordatta a kincset. A befalazott katona így nem halt éhen, sőt egészen tűrhető sora volt. Az aranymíves meg otthon - mert nagyon ügyes ember volt - a sok aranyból s ezüstből egy kecskét csinált. Mégpedig olyant, hogy belül üres volt, egy ember bele tudott ülni. Ráadásul a kecske olyan szépen tudott muzsikálni, hogy ha azt valaki meghallotta, minden baját elfelejtette, és csak azt a muzsikát hallgatta. Mikor a mester készen volt vele, kibontotta a katona kamrájának a falát ott a kert végén, s odaadta neki, hogy ha megunja magát, muzsikáljon vele. De főleg akkor muzsikáltasson vele, ha kamrája fölött a király lépteit hallja.
Muzsikálgatott is a zenélő kecskével a katona, mulatott hébe-hóba, ha megunta magát. S még inkább akkor, ha a kertben, ahova csak a királynak volt bejárása, lépteket hallott. Egyszer a király, ahogy sétálgatott a kertjében, épp arra talált járkálni, amerre a katona be volt falazva. Hallott valamit: mintha valami szép muzsikaszó jönne valahonnan. Mi lehet az; s honnan? Nézegetett a király erre is, arra is, de csak nem tudta kitapasztalni, honnan jön a szép zene.
Másnap a lányával meg a miniszterével ment ki a kertbe. A katonának ott lent a föld alatt, a kamrában épp jókedve lehetett, mert ugyancsak megzendítette a kecskét.
- No, most már ki kell tudnom, honnan jön és mi ez! - mondta a király. Nézte a helyet, de az régen kiment az eszéből, hogy volt valaha egy katonája, akit éppen ide falaztatott be, azért, amiért a palotát befirkálta. Mégis kőmíveslegényeket hívatott, felásatta a földet, ahonnan a múzsikaszót hallotta.
Ástak a legények, ástak, egyszer csak ráakadtak a gödörre, aztán a föld alatti kamrára, ahova a katonát valaha betették.
De a kamrában most nem volt egyéb egy ezüstkecskénél. Abból dőlt még akkor is a nóta, amikor kiemelték, de úgy, mint az eső az esőzsákból.
Fogta a király a zenélő kecskét, bevitte a szobájába. Nézegették elölről is, hátulról is, de csak nem tudták, miképp s hol szólhat benne az a gyönyörűséges muzsika. Nagy keresés, toprongás után vette észre a király, hogy a kecske hasán egy helyen kulcslyuk van. Próbálták nyitogatni, de nem volt hozzá kulcsuk. Elhívatták a város aranymíveseit, de azok se tudtak vele boldogulni. Utoljára ahhoz az aranymíveshez küldtek, aki a kecskét csinálta. Az aztán kinyitotta, amikor ráparancsoltak.
De a király csak akkor nézett nagyot, amikor a kinyitott kecskéből egy katona lépett elő.
- Ki vagy? - kiáltott rá a király.
A katona rögtön vigyázzba vágta magát.
- Felséges uram, én vagyok az, akit ezelőtt régen felséged befalaztatott, mert a palota falára azt írtam, hogy a pénz minden. Nem volt igazam.
A király kezet fogott vele.
- Hát mi ér annál is többet? - kérdezte a király.
A katona megnézte a király mellett az aranymívest, aki neki enni hordott, s azt felelte:
- Másodszor az, ha az embert megsegítik!
- És először? - kérdezte a király csodálkozva a furcsa válaszon.
A katona szeme most a királykisasszonyon állapodott meg. Ezt felelte:
- Először, ha az embert szívvel megszeretik.
A királykisasszony nagyot pirult, de a király annál nagyobbat nevetett a katona talpraesettségén. Most értette csak meg, mi történt. Gondolt ő is erre egy okosat.
Azt gondolta, hogy azon nyomban a katonának adja feleségül a lányát. Rögtön meg is tartották a lakodalmat. Muzsikusokat nem kellett hívni, az ezüstkecske muzsikált, három nap, három éjjel, de még azután is egy délelőtt.

Rumini: a kicsik hazai kedvence

Mindig különleges érzés, ha gyermekünknek igazi, hamisítatlan magyar mesét tudunk olvasni, és a Rumini épp ilyen. Ennél már csak az fontosabb, hogy a Rumini már az iskolában is kötelező olvasmány, így a gyerekek, ha otthon még nem találkoztak Rumini történetével, az oktatás keretein belül biztosan megismerik az aranyos kisegér történetét, mely kedvet hoz számukra az olvasáshoz.

Forrás: ILLYÉS GYULA: Hetvenhét magyar népmese