Nagyon megörült szándékomnak, és megnyugtatott, hogy csak előnyünkre válna, hiszen így még jobban megtanulhatjuk egymás jelzéseit. Elérkezett az idő, hogy a kiképzett kutyák gazdára leljenek. A kiválasztásnál figyelembe vették sportolási ambíciómat, és Filipet kaptam. Temperamentumos kutya; szereti a kihívásokat. Már az átadás előtt elkezdtük vele és Erzsikével (Filip nevelőszülőjével) az agility alapjainak elsajátítását. Ez a kutyás sport leginkább a lovas díjugratásra emlékeztet. Mérleghintán, palánkon, kúszó alagúton és szlalomban kell végigvezetni a kutyát. Minél gyorsabban, a lehető legkevesebb hibával.

Amikor felhangzik a rajtjel, elindítom négylábú társamat és ráirányítom az akadályokra. Mivel a kutya fürgén szedi a lábát, hamar utolér, és nem sokára már csak a „hátát” látom. Megpróbálom követni – már amennyire képes vagyok rá. Ilyenkor meg kell osztani a figyelmemet, mert az előttem lévő akadályokat is kerülgetnem kell. Megesett már, hogy nagy igyekezetemben felborítottam egyiket-másikat. Ha van rá lehetőségem, akkor a zónaakadály előtt megállítom, és szinte testközelből vezetem rá a palánkra, a pallóra és a hintára.

Sokáig fel sem vetődött bennem a kérdés, hogy hányan űzhetik még ezt a sportot a nagyvilágban kerekes székesek? Aztán fordult a kocka, és érdeklődni kezdtem. A legtöbben az Egyesült Államokban vannak, de Franciaországban és Németországban is népszerű az agility. 2002-ben Gyulán rendezik meg a III. Keverék Agilitybajnokságot. A szervezők úgy gondolták, hogy életre hívják a Paragility kupát is. Felkértek, hogy segítsem munkájukat. Nagy örömmel vállaltam el a feladatot, hiszen nálunk ilyen verseny még nem volt. Jó lehetőség lesz ez a viadal arra, hogy hozzám hasonló adottságú versenyzőkkel mérhessem össze tudásomat. Érthető módon az, hogy saját közegemben versenyezhetek, óriási inspiráló erővel hat rám. A sport nagyban hozzásegített ahhoz, hogy megbékéljek egészségi állapotommal.

Azt hiszem, ha nem győződöm meg előtte saját szememmel arról, hogy kerekesszékbe kényszerülve is lehet tartalmas életet élni, akkor belőlem is könnyen válhatott volna megkeseredett ember. Betegségem ama szakaszában, amikor a mozgás már nehezemre esett, alig mozdultam ki a házból. Ha pedig mégis kimerészkedtem, az emberek jól megbámultak ugyan, de szó nélkül mentek el mellettem. Talán nem akartak megbántani a kérdéseikkel? Nem vagyok kezdeményező típus, ezért egyre többet kuksoltam otthon.

Miután megkaptam Filipet, minden megváltozott körülöttem. A kutya láttán szóra nyílt az addig némának tűnő emberek szája. Beszélgetünk, és ebből olyan ismereteket kapnak, ami jótékonyan hat mindannyiunkra. A mai napig meglep, mennyire megváltozott minden. Filip három és fél éves, belga juhász kan. Imádja a teniszlabdát. Ha tehetné, egész nap csak futna utána, és hozná vissza az ölembe.

Már nem próbáltam görcseimmel birkózva kiülni a kerekes székbe, hogy eljussak az ágytól a csörgő mobilhoz (amit mindig rossz helyen hagyok). Nem kellett segítséget kérnem akkor sem, ha az asztalon felejtettem a tv távirányítóját, vagy ha fáztam, és takarót kívántam volna magamra húzni. A segítségemre sietett akkor is, ha a fürdőkádban jutott eszembe, hogy nem érem el a három méterre lévő törülközőt. Mellettem termett akkor is, ha elgurult mellőlem a kerekes szék, amikor az ágyra csusszantam, és akkor is, ha nem tudtam felvenni az elgurult aprópénzt vagy a leejtett kulcsot.

Hétvégén edzésekre, versenyekre járunk. De nem unatkozunk a többi napon sem. Heti rendszerességgel járnak hozzánk kutatók az ELTE etológia tanszékéről. Azt tanulmányozzák, hogyan működik a kutya elméje. Filipnél is a problémamegoldó képesség érdekli őket.

Az egyik kísérlet roppant érdekes volt. A mobilt kellett elhozatnom Filippel. Átmentem egy másik szobába, és onnan kértem a telefont. A kísérletvezető azonban látványosan zsebre vágta a készüléket, úgyhogy a kutya nem tudott megfelelni óhajomnak. A megelőző kísérletekben mindig a helyén volt a mobil, ezért könnyen és gyorsan hozta. Most eleinte bökdöséssel jelezte az etológusnak, hogy nagy szüksége lenne az elvett tárgyra – nem kapta meg. Berohant hozzám, és kérdően nézett. Továbbra is ragaszkodtam a telefonhoz.

Erre kiszaladt és „üzletet kötött” a kutatóval. Bevitt neki egy, a közelben fellelt tárgyat, és cserébe megkapta a telefont. Boldogan rohant hozzám, szájában a mobillal. A kísérlet elején a kutatók úgy állapodtak meg, hogy a kísérletvezető átadja a mobilt Filipnek, mihelyst a kutya valami jellegzetes, újszerű viselkedést produkál – erre a csereberére azonban egyáltalán nem számítottak; ilyesmire sohasem tanítottuk.

Hasonló viselkedést korábban csak emberszabású majmoknál figyeltek meg. Feladatul kaptam az etológusoktól, hogy vezessek naplót Filip viselkedéséről. Nagyon jó érzés, hogy én is segíthetek másoknak. Filip naplója címmel rendszeresen írok a Nemzetközi Kutya Magazinba: a kutya szemszögéből adok hírt kalandjainkról.

Másfajta elfoglaltságot is szerzett nekem Filip: a Kutyával az Emberért Alapítvány munkatársaival rendezvényekre járunk, és bemutatót tartunk a mozgássérülteknek. Fontosnak tartom ugyanis, hogy minél több sorstársam ismerkedjen meg ezzel a nagyszerű lehetőséggel. Az elmúlt évek alatt Filip szinte észrevétlenül megváltoztatta az életemet. Új kapukat nyitott a világra. Önállóságot adott nekem, emellett új kapcsolatokat, életkedvet és a sport lehetőségét. Újságírók szavazatai alapján Magyarországon a 2000. év kutyája Filip lett. Az elveszettnek hitt, gyermekkori álmom is valóra vált általa. Sőt…

Amikor már nem segít a mozgásfejlesztés

Az előbbi történetből sokat tanulhatunk. Ez a fiatalember elfogadta a kerekesszékes életet, és jelenleg sokkal boldogabban és aktívabban él, mint sokan mások. Az ő esetében sajnos már nem segített a mozgásfejlesztés, csak a szeretet, a tenni akarás és mások pozitív hozzáállása.

A mozgásfejlesztés akkor lehet még pozitív hatással, ha a sérülés nem visszafordíthatatlan. Ilyen lehet számos rehabilitáció, vagy éppen a kisgyermekek mozgásfejlesztése.